Sárhida

Testvértelepülések - Sáromberke

SÁROMBERKE

Sáromberke a Maros középső szakaszának dombok által övezett széles völgyében terül el, a Marosvásárhelyt Szászrégennel összekötő 15-ös országút mentén, két km hosszúságban, az előbbitől 14, az utóbbitól pedig 18 km távolságra. Az 1886-ban megépült, Dédát Székelykocsárddal összekötő 405-ös vasútvonal szintén érinti a települést, és ez a közelben lévő városokkal és a külvilággal történő kapcsolattartást lényegesen megkönnyíti, a kapcsolat(ok) minőségét befolyásolja. A települést az egykori Torda megyéből 1877-ben Maros-Torda vármegyébe kebelezték be, ma Maros megye részét képezi. Kulturális (néprajzi) sajátosságait tekintve a Mezőség és a Székelyföld közötti határzónában található, kultúrája a kettő közötti átmenetet képezi.

Státusát tekintve a romániai településrendszeren belül a legalsó szinten található falvak sorába tartozik, melyek nem rendelkeznek önálló jogi személyiséggel. Területi-adminisztratív szempontból – további hat településsel együtt – Nagyernye községhez tartozik. Népesség szempontjából a közepes méretű falvak közé sorolható, fizionómiai szempontból (forma, a belterület szerkezete, textúra) pedig elágazó, alapraját tekintve lineáris, utcára szervezett szalagtelkes településnek mondható: a gazdaságok szorosan egymás mellett sorakoznak a települést észak - dél irányban átszelő országút két oldalán. A lakosság foglalkozási szerkezetét alapul vevő funkcionális osztályozás alapján vegyes (komplex) funkciójú településnek nevezhető; az 1960-as évektől az ingázó szakmunkások valamint a szolgáltató-ipari szektorban dolgozók száma fokozatosan emelkedett az agrárszektorban dolgozókkal szemben.

Nemzetiségi összetételét tekintve a települést zömében magyarok lakták, és ezt a hangsúlyosan magyar jellegét mind a mai napig megőrizte. A település lakói a múltban alapvetően földműveléssel és állattartással foglalkoztak, de mivel a létfenntartás forrásául szolgáló földterület nem túl nagy kiterjedésű, és a lakosság ennek is igen kis részét birtokolta, a fő jövedelemforrást az állattartás (elsősorban szarvasmarha) biztosította. Ugyanakkor már a XVIII. századból vannak adatok arra nézve, hogy a helységben pálinkafőzéssel, italméréssel és szállítással (tutajozás) is foglalkoztak. A jobbágyfelszabadítás, valamit az 1854. évi császári rendelet nyomán végbement tulajdonviszonyi változások, illetve a településen és környékén beindult iparosítás, valamint a közlekedés fejlődése a gazdasági szerkezet változásához, és egyben a hagyományos paraszti társadalom elkerülhetetlen bomlásához vezetett. Annak ellenére, hogy fokozatosan gyarapodott azoknak a száma, akik a földművelés mellett ipari munkát vállaltak, vagy a falu (illetve a közeli városok) lakosságának szolgáltatási igényeit kielégítve szerezték meg a létfenntartáshoz szükségeseket. A falu a XX. század közepéig alapvetően önellátásra termelő, agrár típusú település maradt, és az iparban vagy a szolgáltató szektorban dolgozók is rendelkeztek földterülettel, tartottak állatokat.. A XX. század végétől kezdődően ezek, a mezőgazdasági tevékenységet kiegészítő tevékenységként, mintegy második műszakban, végző családok életmódjukat városi (kertvárosi) mintákhoz igazították és fokozatosan lemondtak a mezőgazdasági tevékenységekről. Ezek a családok alkotják a település új gazdasági elitjét. 1992-ben 1692 lakosából 1459 magyar, 159 román és 73 cigány.